Dzsipszizmus

Andrew Zimmern Bizarre Foods (Bizarr étkek) című műsorának március 22-i adása Magyarországon készült, és egy Paszab községbeli roma család vándorzenész tagjainak hazatérését ünneplő disznóvágással kezdődött, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A sült vér hagymával és szalonnával, a friss hurka és kolbász, a család nőtagjainak avatott mozdulatai, a bélpucolás profizmusa, a pálinkával felpörgetett zene és tánc kint a napon mind célba találtak.

A műsor blogján aztán Zimmern megemlékezett arról is, hogyan sikerült kisebb izgalmak után a felszerelésüknek védelmet szerezni a gyerekektől egy karton ásványvízért, egy doboz csokiért és egy karton csipszért cserébe... :)

A Bizarre Foods végig nagyon élvezetes epizódja letölthető innen.

Köszönet a linkért!

Az egyik korábbi bejegyzésben tárgyalt, Rómában működő, roma nőket foglalkoztató szabászat, az Antica Sartoria Rom esetében bevált a következő formula: az állam vagy az önkormányzat egyszeri workshopot szervez, ahova tehetségeket talál meg, majd jön egy vállalkozó, vagy egy profi menedzsment, amelyik a megtalált tehetségre, és az eladható termékre vagy művészeti alkotásra alapozva szervezkedni kezd, és megpróbálja életben tartani, amit a workshop létrehozott, vagyis lehetővé, illetve láthatóvá tett.

Hasonló történt azzal a nyolc roma nővel, akiket Sevilla nyomornegyedéből, El Vacieből válogattak be a Bernarda Alba háza rendhagyó feldolgozásába. Rendhagyó annyiban, amennyiben Federico García Lorca világszerte ismert darabját ritkán szokták analfabéta, periférián tengődő roma nőkkel játszatni.

Az ötlet a sevillai Teatro TNT-től ered, ami az Atalaya társulat központja. Az Atalaya elég nagy múltra tekint vissza a  kísérleti színház és a social theatre műfajában egyaránt. Igen, ez utóbbi az a műfaj, aminek nincs még rövid és frappáns magyar neve. Az első, igazi social theatre-nek nevezhető próbálkozás is csak tavaly augusztusban valósult meg Magyarországon Új Néző címmel a Káva Műhely kezdeményezésére.

Célja konkrét cigány-magyar konfliktusok feldolgozása volt, eredményeként pedig büszkén említhető, hogy a filmes és fotós elemeket szintén tartalmazó programsorozat után olyanok is szóba álltak egymással, sőt, hajlandónak mutatkoztak későbbi együttműködésre a cigány-magyar közönségből, akik addig származásuk különbözősége miatt soha nem kommunikáltak, vagy nem építőleg. Kezdetnek nem rossz.

Az Új Néző helyszínei Ároktő és Somolya, két borsodi megyei falu voltak. Az összetett prodzsektről további információk többek között itt találhatók.

A Bernarda Alba szereplői 2009 nyarán kezdtek el próbálni a veteránnak számító rendezőnő, Pepa Gamboa irányítása alatt, Marga Reyesszel, az Atalaya híres színésznőjével kiegészülve. November elejére megszületett az előadás, a jegyek pedig nagy sajtóvisszhang mellett az összes TNT-beli előadásra elfogytak, sőt, már a premier sikere után körvonalazódni kezdett az országos turné terve.

Gamboa egyetlen bosszúsága az volt, hogy az újságírók a darabot szinte kizárólag a social theatre műfaján belül tartották nagy eredménynek, csak a társadalmi jelentőségét méltatták, figyelmen kívül hagyva, hogy az előadás teljes értékű művészi tett, aminek megítélésében Gamboa szerint csak másodlagos szempont, hogy kik és milyen háttérrel vitték véghez.

Igaz, a Bernarda Albát játszó Rocíó Montero - aki hét gyermek édesanyja - sem tudta először elképzelni, hogy fogja tudni megtanulni a darabot az olvasás készsége nélkül, de megoldódott a probléma: Gamboa addig ismételte sorról sorra a szereplők szövegeit, amíg hibátlanul vissza nem tudtak mondani mindent.

A premieren mindegyikük családja ott volt, amire a színésznők kivétel nélkül nagyon boldogan emlékeznek. Sokan mások viccnek tartották az egészet, de végül a sikerélmény fölébe kerekedett a rosszmájú megjegyzéseknek. Az egyik fiatalabb nő, az Ameliát játszó Carina Ramírez korábban képtelen volt takarítőnőként elhelyezkedni, az előadás után viszont több megkeresést kapott. A baj csak az, hogy a lány visszautasította az ajánlatokat, mert már van rendes munkája: színházban játszik, színésznő. És nem ő az egyetlen, aki további szerepekre vágyik.

A színház és a flamenco ötvözésében élen járó Gamboa eléggé szabadon alakította a darabot a roma nők mindennapi életéhez és kultúrájához. Változtatott a szövegen, ami eleve a szereplők által beszélt andalúziai cigány nyelvjárásra, a caléra lett átírva, és dalokat, táncjeleneteket illesztett bele, de ami ennél is meglepőbb: komédiába hajló részeket.

Akárhogy is, az előadás nagy sikerrel turnézta végig Spanyolországot, és meghívást kapott a madridi Spanyol Színházba (Teatro Español de Madrid). A legutóbbi hírem róluk idén februárból, egy spanyol kísérleti színházi fesztiválról származik.

Talán nem túlzás, hogy a prodzsekt fenntarthatónak, és sikeresnek bizonyult.

Persze míg ezt írtam, végig tudtam, hogy hasonló színházi kezdeményezések nem csak hogy voltak már egyszer-egyszer Magyarországon, hanem több több mint tíz évre visszamenőleg több központja is van a roma fiatalok színházi eszközökkel való tanításának, nevelésének, támogatásának, felzárkóztatásának, boldoggá tételének, fizetéshez és megbecsüléshez juttatásának, mely központok egyben i-g-a-z-i, komoly színházak, még ha nincs is saját épületük.

Az 1992 óta létező Cinka Panna Társulatról (korábban Duende Színházi Társulás) még szoktak tudni, de a Karaván Művészeti Alapítványról, melynek állandó játszóhelye a kilencedik kerületi Pince Színház, már jóval kevesebben, holott 1999 óta hoznak létre előadásokat, miközben küzdenek a fennmaradásért egy olyan civil környezetben, ahol az öko-gondolkodás népszerűsítésére rengeteg pénz, egyre több pénz jut, de pont a nevelésre kevés.

Igaz, az öko-szemlélet komoly üzleti tényező, ami előbb-utóbb Magyarországon ugyanúgy robbanni fog, ahogy más országokban, de hát a színház is üzlet - pláne, ha nem kell több száz dolgozót, és egy százmilliókba kerülő épületet évről évre fenntartani. Egy előadás - segítek: hakni - termelhet és termel is bevételt, a lehetséges járulékos hasznokról nem beszélve, a cigány nyelvjárások megismertetésétől a társadalmi ellentétek fellazításáig.

Okoskodás OFF.

A roma Bernarda Alba háza megtekinthető a Youtube-on. Nekem tetszett.

Szereplők:

Rocío Montero
Carina Ramírez
Sandra Ramírez
Mari Luz Navarro
Loli del Campo
Ana Jiménez
Sonia Joana da Silva
Pilar Montero
és
Marga Reyes

Egyre több fülest kapok magyar és külföldi barátaimtól olyan eseményekről és eredményekről, amik eddig elkerülték a figyelmemet.

Ezúttal Bukarestből jött az email arról a tavaly nyári, újrahasznosítást, szabászatot, divatbemutatót, zenét és fotót egyesítő minifesztiválról, amit a laBOMBAstudios akciócsoport, illetve a Rozalb de Mura márkanév alatt alkotó művészeti- és divatkolletíva, vagyis az utóbbi pár évben egyre komolyabb nemzetközi hírnévre szert tevő Oláh Gyárfás és munkatársai együtt hoztak létre Bukarest nagyrészt romák lakta, lepusztult részén, Rahova-Uranusban.

A divat sokak szerint haszontalan dolog. Ettől teljesen függelenül, ezzel mit sem törődve a divat- és a szépségipar az, ami addig fog töretlenül növekedni, amig nők vannak. Sőt, most már bátran lehet azt mondani, hogy amíg férfiak lesznek. A divat igazi mozgatórugója - a pénzen, a befektetőkön kívül - az inspiráció, ami tényleg bármi lehet, ami tartalommal, mélységgel bír.

Az utóbbi időben egyre több jel mutatkozik arra, hogy a rendkívül színes, és egy-egy országon belül is nagy eltéréseket mutató cigány folklór az öltözködéstől az életszemléleten át a zenéig a mostani fiatal tervezőket legalább annyira érdekli, mint azokat a patinás divatházakat, amelyek indulásuktól fogva szinte minden évszakban kijöttek legalább néhány olyan ruhával, vagy akár egy teljes kollekcióval, amit a cigánysággal összekapcsolt romantikus szemlélet ihletett. Az a szemlélet, ami csak a jóval, széppel, izgalmassal foglalkozik, azzal a tartalommal, amivel, úgy tűnik, senki más nem foglalkozik ilyen rendszerességgel, pláne nincs stabil, koncentrált rajongótábora a divaton kívül.

Pedig ez az a tartalom, ami kapcsolatot, kapaszkodót, és munkát jelenthet nagyon sok fiatalnak, azon túl, hogy árnyalni tudja a cigányokról egyébként alkotott véleményt, mert ezek a tartalmak kompatibilisek a média, és elsősorban az internethasználók igényeivel világszerte, ugyanúgy, ahogy a negatív hírek rendre megtalálják a maguk rajongóit.

A patinás divatházakkal szemben a 21. századinak nevezhető tervezők előnye az, hogy kezdettől fogva ott vannak az interneten, rajongótáboruk van, amely tudja és számon tartja, mit csinálnak, kihez, mihez van közük, és mit vállalnak fel - mondjuk egy cigányokkal közös együttműködést. Ez az egy jövő van.

A LaBOMBA talált néhány csinos fiatal cigány nőt, és egy lepusztult villát azok közül, amiket Ceausescu szerencsére elfelejtett ledózeroltatni, ahol berendeztek egy műhelyet. Összetúrtak annyi cuccot a környékről - sok mindent konkrétan a szemétből -, amiből egy egész bemutatónyi újrahasznosított, újraszabott, újraértelmezett kollekciót lehet kialakítani, és megnyerték az ügynek a Rozalb de Murát. Egy hét alatt tizenkét ruha készült el úgy, hogy a műhelyben kicsi gyerekek rajcsúroztak, és vágni lehetett a füstöt - a cigaretta a szegények görcsoldója, ez van. A show alatt a Biluna, egy elektronikus jazz formáció zenélt, és úgy tűnt, a sikeres prodzsekt Moda Mahalaua Buculestilor néven önálló szabászatként működhet tovább.

Itt a sikertörténet úgy néz ki, megszakadt, de ebben nem lehetek teljesen biztos, mert nincs még birtokomban minden friss információ. A Rozalb de Mura lelkét, Dragos Oleat épp Grazban értem utol, csak pár szót váltottunk, de azt például megtudtam, hogy Dragosékhoz hasonlóan a laBOMBAsok szintén nyakig vannak egy új prodzsektben...

Kár, hogy sok hosszú távú tervnek pont a projekt-alapú támogatások a kerékkötői, pedig a hosszú táv reménye nélkül semmibe sem lehet belevágni, és hathatósan nem sokat lehet tenni. Mindenesetre ez azért azon nem változtat, hogy vannak olyan színvonalas munkát végző művészek, illetve fiatal vállalkozók, elsősorban a divatszakmában, akik úgy tesznek az integrációért, blablabla, hogy teljes természetességgel olyan feladatokat integrálnak a saját napi teendőik közé, amelyek nem haszonszerzésről szólnak, hanem lehetőségteremtésről, mások számára. Sending the elevator back down. Ez az egy jövő van.

Ha ez a szabászat tényleg nem is született meg Bukarestben egyelőre, a háttérben vannak, készülődnek még olyan törekvések, olyan független lobbizások, mint az enyém. Vagyis: addig cirógatni a médiát és a közönséget, amig áttörés nem lesz abban, ahogy a nyomtatott sajtó, az internet, a tévé, a rádió, a bloggerek, és a média fogyasztói a cigánysághoz és kultúrájához viszonyulnak. Amíg rá nem jönnek arra, hogy óriási részét hagyják figyelmen kívül a rendelkezésre álló híranyagnak. Körülbelül úgy, mintha kapnának egy szép, óriási és nagyon finom tortát ajándékba, de csak egy vékonyka szeletet tartanának meg belőle, a többit meg kidobnák a szemétbe, vagy inkább valaki másnak a szemetesébe.

Fotók: laBOMBAstudios