2009 tavaszán két érdekes interjút is olvastam, az egyiket Varga Erikával, a Romani Design divatstúdió alapítójával, róla és a műhelyéről később.

A másikban Fris E. Kata Dr. Siklaki István szociálpszichológust, az ELTE Szociálpszichológiai Tanszékének docensét kérdezte egy a Szociális és Munkaügyi Minisztérium felkérésére 2008 nyarán végzett kutatásról, ami azt vizsgálta, hogyan fogadják romák és nem romák, ha egy terméket roma szereplő reklámoz. Az egész beszélgetés üditően hat a nyomorról szóló beszámolóktól és fotóktól megfáradt agyra, főleg, hogy tudomány, és ezért nincs benne vélemény, de két fontos részt idézni szeretnék, kiemelések tőlem.

"Milyen fogadtatása volt ezeknek az integrált, roma szereplős reklámoknak?

A tapasztalataink meglehetősen érdekesek voltak. A legáltalánosabb, ami azért a közvélekedést eléggé cáfolja, hogy nincs egyértelmű elutasítás a többségi társadalomban azzal szemben, hogy romákat lássanak a reklámokban. Elvben. Ez azt jelenti, hogy ha nem ütközik a reklámozott termék és médium azzal a sztereotípiával, amit a többség a romákról fenntart, akkor egész egyszerűen nem romaként tekintik, ezért nem zavarja őket. Nem arról van szó, hogy nem jönnek rá, az egy roma modell, hiszen látható a származása, hanem arról, hogy abban a kontextusban, egy termék reklámjában nem romaként reagálnak rá és nem utasítják el.

Viszont ha ütközik, akkor merev elutasítás van! A fűnyírós összeállítás eléggé bevált ilyen szempontból. Nagyon ütközött, így merev és eléggé szabad szájú elutasításban részesült. Jöttek sorban ezek a dumák: ugyan már, roma füvet nyírni; nincs is kertje; életében nem fogna a kezébe fűnyírót stb.

És hogy lássuk, miként működik ez a dolog: a fűnyírós reklámot határozottan elutasító, előítéletes résztvevő 10 perccel később egy másik verziónál már azt mondta, látom, de nem zavar. Teli szájjal magyarázta, hogy a reklám szereplője még életében nem dolgozott és általában a cigányok életművészek, mert munka nélkül megélnek, ugyanakkor szimpatikusnak tartotta a medencét roma családdal reklámozó változatot, bár világos volt számára, hogy romák vannak a képen. Nem tudom megmondani miért, magam sem tudom, miért – ezekkel a szavakkal –, de nem zavar. Én, mint szociálpszichológus tudom, hogy azért, mert az a döntő, hogy kategorizáljon, és ha egy másik kategóriába helyezi át, akkor már nem vált ki ellenérzést belőle."

Ismerjük ezt: szeretek valamit az egyik pillanatban, de leszólom a következőben. Plasztikusabban, némi sűrítéssel (elképzelt jelenet): a magyar anyuka a négy tigris piacon vásárolt, cigányos stílusú szoknyában vagy felsőben keveri a rántást otthon, mert tetszik neki, néha utcára is megy benne, de amint feltűnik egy cigány a tévében vagy a rádióban, megereszt egy jóízű cigányozást, pláne, ha van kihez beszélni, mert épp beteg a gyerek, és otthon maradt. Vagy szidjuk a kínaiakat, közben vannak, akik már az első kínai büfék megjelenésekor megfogalmazták, hogy mindegy a magyarnak, mit eszik, "csak rizsa legyen hozzá". Nyilván egy kínai magyar sem egyenlő egy tányér rízzsel, de a kultúra összeköti őket.

A roma fókuszcsoportok véleménye az integrált reklámokról már meglepőbb, nekem legalábbis az volt az olvasás pillanatában. Új szót is tanultam: auto-sztereotipia.

"Mennyire voltak megosztottak romák és nem romák a legerősebben sztereotípiát sértő reklám esetében?

A romákra vonatkozó negatív sztereotípiával ütköző termékek esetében mindkét oldalról határozott elutasítás volt a reakció. A roma férfiak azt mondták, hogy na ne, a fűnyírót felejtsük el, az nem hiteles. Annak a derék férfinak inkább adjunk a kezébe egy mobiltelefont, az igen! Még döbbenetesebb volt a roma női csoport, ahol egy ki nem mondott, de erős negatív önértékelésnek lehettünk tanúi. A vak is látta, hogy ott a fűnyíró mögött az egy roma fiú. Ennek ellenére a másfél órás beszélgetésben egyetlenegyszer sem hangzott el a nők részéről, hogy a romák is tudnak szerepelni reklámokban. (...) Engem ez arra emlékeztetett, hogy annak idején, az 50-es években az Egyesült Államok déli államaiban elmentek a kutatók fehér babával meg néger babával a kisiskolásokhoz, s megkérdezték a kislányokat, melyik a szép baba, melyiket szeretnéd, melyik a csúnya baba. Akkor a fekete kislányok is a fehér babát szerették. Eléggé döbbenetes volt megélni a fókuszcsoportos beszélgetéseken azt is, és itt ismét csak „visszaköszönni” láttam az Egyesült Államok 50-es éveit, hogy a tiszta roma férfi fókuszcsoportban elég erőteljes auto-sztereotípia volt. Pont arról gondolkoztak, hogy a romák azok, akik nem dolgoznak. Mert ha melósruhában vonul, közmunkán van, az rendben van. De ha lazábban öltözve nyírja otthon a füvet, az nem fér bele a romákról alkotott általános többségi képbe."

Jó lenne olyan kutatást látni, ami azt vizsgálja, mekkora a magyarországi, cseh vagy spanyol romák vásárlóereje most, és mennyi lesz öt, tíz vagy húsz év múlva, és egy másikat arról, hogy mikorra várható, hogy a reklámokat bizonyos százalékban integráltan kell készíteni, nem csak polgárpukkasztásból, pozitív vagy épp gyalázkodó médiahekk-ként, hanem a piac természetéhez, és a realitáshoz igazodva. Mert azt ugye senki sem gondolja, hogy az integráció soha nem fog komoly mértékben előremozdulni.

Fél szemem a reklámon. Vagyis legalább annyira, mint a politikán, vagy a civil szférán, vagy még annál is jobban.

Link a teljes interjúhoz itt.